Homokvihar, vagy amit akartok.

Értetlenül forgattam a földgömböt nem is olyan régen, amikor egy reggelen azzal kellett szembesülnöm, hogy a frissen mosatott kocsimat enyhe homokréteg fedi valamilyen ismeretlen forrásból. Persze az időjárás jelentő rövidesen felhomályosított, hogy sivatagi eredetű ciklon vonult el országunk felett, ami jelentős mennyiségű port is importált kis hazánk légterébe.

De hát könyörgöm az ide alsóhangon is 1700 kilométer légvonalba, hogy a túróba volt képes idáig eljönni?
És íme eljött a felvilágosodás ideje, néhány terepezős ismerősöm megkeresésére lehetőség kínálkozott közelebbről is tanulmányozás alá venni ama kimeríthetetlen homokbánya tulajdonságait, melynek neve:Szahara.

Az időpont ez év március eleje, a járműpark egy hosszú G Merci és mögötte egy utánfutón két összkerekes quad a nagyobbik motorokkal felszerelve.
A szerelvényünk meglehetős málhával és időközben jó néhány feleslegesnek bizonyuló holmival gördült ki a határon nyugat felé Genova kikötőjét célozva. Persze útközben először meg kellett birkózni az éppen akkor Olaszországot és Ausztriát is elborító hóförgeteggel ami az előttünk levő több mint 1000 kilcsit kissé emlékezetesebbé tette. Helyenként 20-30 cm-es hó borította az autópályát is és még a célkikötőnkben is találtunk belőle bőven, ahol állítólag ez elég ritka dolog.
A behajózást nem bíztuk a véletlenre, így közel egy nappal előbb a kikötőben voltunk a havazás ellenére is és mindjárt megkerestük a dokkot, ahova másnap kellet besorakozni a kalandorok sorába járműveinkkel. Miután ráleltünk némi kavarás után a Tuniszi járat dokkjára kerestünk egy szálláshelyet éjszakára ahol kipihenhettük a közel 20 órás autóút fáradalmait. A feladat nem is volt olyan egyszerű, mivel egy közel 12 méteres szerelvénynek kellett megbízható parkolóhelyet keresni éjszakára a közelünkben.
A másnapi bekompolásra időben már rutinnal közelítettük meg Genova szedett-vedett és meglehetősen csúnya kompkikötőjét. Mivel az utolsó csektájm a hajó indulása előtt hat órával volt kiírva, mi már idejekorán beparkoltunk a tranzitba, ekkor még csak néhány terepjáró várakozott rajtunk kívül ugyanit vélhetőleg hasonló indíttatással Afrikát célozva.
A többiek amolyan olaszos stílusban, vagy mert ismerték a menetrendet szépen egy -két órával az indulás előtt érkeztek. A vége az lett a dolognak, hogy az ember győzte kapkodni a fejét, annyi offroad csoda sorakozott fel a parton, hogy ennyi terepjárót egy helyen nálunk talán csak Babodon lehet látni, de a felszereltség tekintetében ezek messze felülmúlták a mi kis pünkösdi dagonyakirályságunk vendégeit.

Sajna magyar gépekkel egyáltalán nem találkoztunk egész utunk során, így itt inkább a német, olasz, francia terepjárósok vitték a mezőnyt.

Végre megjött a hajó és beparkolt, megkezdődött a kirakodás aminek során még egy nagycsomó különféle terepes töltötte meg a kikötői aszfaltot, mintha legalábbis fél Európa itt járna át terepjárózni a szomszéd falu homokbányájába.
Lassan nekiláttak megtölteni ismét a hajó bendőjét barbár-berber barátaink és úgy ahogy volt a komp el is nyelte az összes kocsit, még egy kicsit lötyögtünk is benne, mondván, még nincs főszezon. Aztán kifutottunk a nyílt vízre és most már a hajó lötyögtetett bennünket és még ami bennünk volt azt is. Az őszintét megvalva ezt velem együtt társaim sem kamázták annyira, úgyhogy mindjárt az elején leszóltunk a gépházba ama porcelán szócsövön, már a miheztartás végett.
Hajóút további része már a lassú lábadozás jegyében telt, másnap ebédhez már fel is merészkedtem az egyik étteremben próbálkozás gyanánt, hátha ez már bennünk marad és úgy is lett.
Lassan feltűntek a tuniszi öböl hegykoszorúi és már készülődtünk a kiszálláshoz.
A kikötés után rögtön ízelítőt kaptunk Afrikából a vámvizsgálat jegyében, na persze ne gondolja senki, hogy szétszedik az autót ripityára, vagy valami hasonló, á itt a bürokrácia útvesztői domborulat ki, amolyan segítek pénzér formában, ahol a vámterületről történő kilépéshez kb. 15 ember aláírkálása egy papircetlin és nekünk kb. 3-órára és nemkevés papírpízre volt szükségünk, úgy hogy a végén már a kikötőfőnök toporgott a kapuban, hogy becsukná a bótot. Szóval nem ideges embertípusnak való dolog volt, azaz erre mondaná egy igazi angol azt, hogy akkor most szépen leülünk teázni és megvárjuk, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek.

Az előzőekhez csak annyit, hogy Zoli barátunk zaklatott lelkiállapotában a procedúra közben úgy berakta a váltót ötödikbe, hogy az onnan sehova nem mozdult, úgyhogy a vámot félötben csúsztatott kuplunggal hagytuk el és első állomásunk egy emberállatoktól mentes placc volt, ahol a váltórudazatot kipöcköltük szorult helyzetéből.
Aztán irány a sivatag, adtuk ki a jelszót és az éjszaka leple alatt elhúztunk délnek mint a vadlibák.
Meg sem álltunk Douz-ig, a homoksivatag szegélyén egy oázisra épült és manapság városkává kupálódott településig. Hajnal tájban érkeztünk közel 600 km megtéve és nyomban nekiláttunk a kemping keresésének, amit egy óra elteltével feladtunk. Tehát az első éjszaka vadkemping, ám immár a sivatagban. Az őszintét megvalva kicsit hideg volt a kocsi tetején egy szál hálózsákban, de a kocsiban élére hajtogatva biztosan még rosszabb lett volna. Reggel aztán kiderült, hogy nemcsak mi tettünk így mert egy kicsit odébb az egyik velünk behajózott osztrák társaság is a dűnéket választotta hajlékául jó beduin módjára.
Aztán reggel megálltunk az első gárdistabódénál és megkérdeztük, hogy hol a kemping.- Nem csoda, hogy nem találtuk, mert a több négyzetkilométernyi pálmaliget belsejében, kis földutakon kellett megközelíteni, de semmi kitáblázás, mintha itt mindenki törzsközönség lenne.
Befészkeltük magunkat a táborba, lepakoltuk a quadokat az utánfutóról és némi eleség elfogyasztása után elindultunk a városba beszerezni néhány cikket, így mint kenyér, kóla, homoklapát. Ezután könnyű ismerkedést tettünk a dűnékkel immár kiki saját járművén. Hát nem kellett hozzá két óra, hogy beüzemelhessük a lapátot egy könnyed kis merci elsüllyesztés miatt. Persze a homokrámpák a kempingben maradtak, úgyhogy a motorokkal vissza kellett értük menni. A visszataláláshoz viszont már a GPS segítsége is kellett, mert ugyebár a dűnéken semmiféle helyrajzi szám nincs feltüntetve, utca, házszám tábla pedig még falvakban sincs, nemhogy itt. Persze innentől a GPS nélkül még WC-re sem mentünk, de ezzel nem csak mi voltunk így, hanem szinte mindenki, aki nem hozott magával tevét vagy tuareget.

Addig is laza két órai kubikolás és kb. két köbméter homok megmozgatásával szépen kipucoltam a kocsi környékét és felemeltem kerekeit, hogy a rámpákat csak alá kelljen dugni és mehetünk is. Nagy megelégedésünkre a saját fejlesztésű műanyag homokrámpáink kiválóan vizsgáztak, így innentől állandóan zörgő tartozékai lettek az autónak, akárcsak a GPS mindegyikönknél, mint valami zsebóra..

A következő néhány napban ismerkedést szerveztünk a sivataggal reggelente egy kis GPS-es útvonaltervezéssel és a napközbeni találkozási pontok kijelölésével, majd a találkozók lebonyolításával. Közben a kemping látogatóközönségéből ismét kiderült, hogy a német kalandorok kedvelt célpontja a sivatag eme régiója, mert arányában az összes európai országot tekintve is döntően Ők népesítették be a tábort. Kicsit megismerkedve velük arra is rájöttünk, hogy összehasonlíthatatlanúl több információval rendelkeznek a környékről a saját nyelvükön, hazai forrásokból, mint pl. mi. Aztán később mi is ezeken az elcsípett infomorzsákon próbáltuk tervezgetni a programunkat.
Néhány nap után megérett bennünk az elhatározás a tovább költözés tekintetében, immár behatolva a sivatagba egy oázisig, ami légvonalba is közel 80 km volt, de egy sajátos ottani léptékkel útnak nevezhető /piszten/ ezt a távot le lehet küzdeni szerencsés esetben kb 100 km megtételével.

Tehát felmálháztunk, megtankoltuk az összes tartalék kannát, felkötöttük a kocsira az utánfutót és csapatban elindultunk Ksar Ghilan oázisa felé kiki a megtervezett útvonalán, én a közben hazulról légipostán hozzám szegődött navigátorommal. Az első találkozási ponton, ami egy úgynevezett kávézó volt a sivatagban kicsit megváltoztattuk a tervet, mert amikor a tulaj meglátta a szerelvényünket nekiállt kézzel lábbal a tudtunkra adni, hogy ez a szakasz nem az osztrák autópálya, ahol mindennaposak a magyar trélerek, itt ez a verzió kissé tájidegen és nem sok eredménnyel kecsegtet az átkelést illetően. Sokat nem értettünk belőle, csak annyit hogy "non possibile", tehát az út következő része a "mission inpossible" jegyében telt, így hát megköszöntük a szíves felvilágosítást és mosolyogva távoztunk az eredeti irányba, mondván azért megnézzük azokat az emberes dűnéket és majd mi eldöntjük, hogy mi a lehetetlen.

Amikor már elhagytuk a következő egyharmadot és szépen haladtunk a kijelölt irányba kezdtük úgy érezni, hogy átértünk az öreg által vészesnek ítélt részen, hisz már csak 25 kilcsit mutatott a GPS a célig és az út is kezdett lejteni. Persze elsősök lévén azt nem sejthettük, hogy a homok nem a nagy sík platók tetején építkezik, hanem ezek szélén, tehát elérkezett a fekete leves. Emlékezetemben felidéztem a németek útleírását, amin egy átjárót említettek magas dűnékkel 600 méter hosszon, csakhogy az még 5 kilcsi volt ide és a dűnék már kezdtek kocsi magasságúakká válni...mi jöhet még ezután. Először széles szlalomokkal próbáltunk közelebb férkőzni ama "átjáróhoz" majd ezt a módszert feladva a régebbi nyomokból próbáltunk olvasni, ami itt a legnagyobb ostobaságnak tűnt, ugyanis egy korábbi nyomról nem lehet eldönteni, hogy tegnap jártak ott, vagy több évvel ezelőtt. Ekkor vettük fontolóra először a visszafordulás gondolatát, csak a kávézós kaján vigyora tartott vissza bennünket, amivel konstatálta volna a hitetlen gyaúr magyarok önfejűségét.

Tehát a terv még változatlan csak a homokdombok nőnek de a cél előttünk van összegeztük és nekivágtunk don quihote módjára. Amikor éppen az egyik dombocska foglalta le teljes földmunka kapacitásunkat egy félórára, nagy meglepetésünkre egy Toyota Lc érkezett a nyomunkon, amolyan diszkoterepjárós stílusban szökelve át a dűnéken. A volánja mögött egy arab sejk típusú úriember laza díszes szaloncipőben és vele két kipúderezett francia úriasszony. Haláli nyugalommal és mosolyogva állt meg mellettünk barátságos érdeklődést tanúsítva a kertbarát magazinba illő tevékenységünk iránt. Nyugalma egy pillanat alatt átszállt ránk és hasonló hangulatban előadtuk, hogy csak a sivatag arculatát próbáljuk átszabni a kocsi körül és már megyünk is. Hasonló hangulatban közölte velünk, hogy ha meguntuk a homokozást akár vele is folytathatjuk az utat mert a célunk közös. Az alkalmon kapva kaptunk és mivel éppen az utolsó simításokat végeztük a homokrács ültetvényünkön gyorsan utána startoltunk arab barátunknak. A lendületünk tartott is kb. 500 méterig, amikor ismét nekiláttunk tanulmányozni a vakondok nemi életét, de ekkor már a helyzetünket tekintve a visszafordulás esélyét legalább nem kellett fontolóra venni. Tehát újabb ötletekre volt szükség, nevezetesen könnyíteni az utánfutó rakományán.

Kiöntöttünk vagy 120 liter vizet a kocsi elé és átpakoltunk az összes üzemanyagot a kocsiba, hogy a hajtott kerekeken legyen a teher. Ez az akció ismét elégségesnek bizonyult a továbbjutáshoz melyben sejkbarátunk is segédkezett. A következő megállást már arab barátunk kezdeményezte, miután elérkeztünk ama ominózus helyhez, ami az "átjáró" álnevet hordozta. Valahogy nem ilyennek képzeltük, de egy dologban igaza volt a leírásnak- a dűnék valóban itt voltak a legmagasabbak és a távolban már látszott a végük. A küldetésünk sosem látszott még olyan lehetetlennek, mint akkor, amikor a helyi menő barátunk is kiszállt kocsijából és egy bottal elindult besétálni a birtokot.

Néhány perc múlva visszatért és elkezdte ecsetelni, hogy egyetlen lehetőségünk van az átkelésre és az a következő: bepakolunk minden cuccot a kocsiba az utánfutóról és átvisszük a túloldalra, ott kipakolunk mindent, majd visszajövünk a futóér. A baj az volt, hogy a kocsiba már így is bent volt minden ami befért és lassan kezdte a nap lerugni az ékszíjat. Bólogattunk a barátunknak és megnéztük, hogy néhány sikertelen nekifutás után rutinosan átverekedte magát azon az ominózus 600 méteren, majd kiszállt és várt bennünket. Na eljött a mi időnk gondoltam magamba, leakasztani ráérek ott, ahol a futó elmerül a homokba, de nem cuccolok át hiába vagy három köbméternyi holmit sötétben tökfeleslegesen.

Lefektettem a homokrámpákat a kocsi elé kifutópálya gyanánt és üveges tekintettel, padlógázzal, minden bizgentyüt és huzógatót bekapcsolva átküzdöttem a szállítmányt a hullámokon. Időnként a futó el-eltűnt a homokban talajgyaluként működve, majd újra felbukkant. Szegény navigátorom egy dűne tetején lélegzet visszafolytva várta, hogy egy- egy hullámvölgybe eltűnve a szerelvény, vajon ismét felbukkan-e a következő dombon. Miután átértünk örömmel konstatáltuk, hogy az időközben elveszett quadosaink nyomai megvannak a következő találkozási pontnál, de a helyet látva arra gondoltak, hogy valószínűleg a kb 250 km-es kerülőt választottuk, ezért továbbrobogtak az oázis felé.

Közben beesteledett, de immár teljes nyugalommal folytattuk utunkat a cél felé egész addig, amíg a végállomás előtt kb 2 km-rel a kocsi motorja kis prüszkölések közepette megállt. Tank búvárcső dugulás elhárítás volt a következő egy óra programja éjszakai sötétben a sivatag dűnéi közt, ajánlom mindenkinek-jó program.

Ezt a játékot még néhányszor eljátszottuk a következő napokban, de ekkor már megvolt a rutin.
A sivatag dűnéi egészen a kemping kapujáig szinten tartották a hűtővízmutatót, ha ebből az irányból indultunk volna visszafelé, biztos eszünkbe sem jut ezt az útvonalat választani.
A megérkezésünknek nálunk csak quadosaink örültek jobban, akik már elkönyvelték, hogy kb jó hat-hét órával később hajnaltájban érkezünk csak meg a kerülő miatt karavánunkkal, hisz minden cuccuk nálunk volt. Viszont vacsorát már kaptak német cimboráinktól egy korábbi ismerkedés révén.

A következő nap reggelén aztán kiderült, hogy megérte a tor-túra a fáradtságot, mert bizony kis oázisunknak mindene megvolt, ami egy Rejtő regény leltárában szerepelhet. A helyet még kedvesebbé tette számunkra az a termálforrás, ami az egész oázist ellátta vízével és kellemes 31-32 fokos forrása mellett egy kis homokba vájt medencében lehetett naphosszat lubickolni egyből a feltörő vízben, mint afféle divatos jakuziban.

A következő napok kalandozásait innen indítottuk, mivel ideális hely volt mind a nyugatra és délre fekvő homoksivatag és a keletre fekvő kősivatag felderítésére. Az utolsó napokra viszont a sivatag még tartogatott meglepetést számunkra egy homokvihar formájában.

Ekkor jöttünk rá igazán, hogy a sivatagba semmi olyan dolog nem való, amit az ember félt. Legyen az akár egy jármű, egy napszemüveg, vagy egy fényképező, az illető jelentős amortizációval számolhat minden bizonnyal.

Mivel most már biztosak lehettünk benne, hogy otthon mindent először a homoktól kell megtisztítani, aztán a kosztól, egyikünk sem forszírozta már egy dűnék közti vadkempinges éjszaka beiktatását.

A hazaút első napja még a terepezés jegyében és a homokvihar támogatásával jött létre, de ezúttal a kősivatagon át a tenger irányában vitt az utunk. Csodaszép hegyek közt, igazi SZTAR WARS díszletet jelentő holdbéli tájakon keltünk át alig használt hegyi ösvényeken, vízmosásokon úgy, hogy közben egész nap egyetlen járművel sem találkoztunk. Fantasztikus érintetlen és mégis ősidők óta lakott területeken vitt útunk és lenyűgöző volt számunkra, hogy a ma embere is szinte beleolvadt ebbe a csodálatos környezetbe minden tevékenységével együtt.

A következő napok már az infrastruktúrális aklimatizálódás jegyében teltek lakájos hotelek és a maradék helyi pénz elköltése sok értéktelen csecsebecsére jegyében, amire a városok medinái kiváló alkalmat biztosítottak.
A hajóút hazafelé nagyon gyenge volt, az a szemét ladik most persze meg sem mozdult, mintha direkt minket szívatott volna idefelé, vagy ez is a beavatás része volt?

A kikötésnél már irigykedve néztük a következő terepjáró szállítmányt, amint az álomhomokozó kapujának nyitását várják.
A másik kéz már hazafelé húzott a közelgő húsvéti ünnepek családi légkörének meghittségével, úgyhogy a csapatunk kisebb utközbeni ajándékvásárlásokat leszámítva megállás nélkül teljesítette az utolsó etapot hazáig.

Görbicz Lajos