Cserháti árokugró GPS verseny

Végre egyszer úgy éreztük, hogy Zoli barátunk a mi off-roados beállítottságunk szerint törpölt ki egy kis GPS pontkereső versenyt.

A szabályok egyszerűek voltak, de a feladat nem éppen.

A kiírás szerint az nyeri a vázát, aki a pontkeresésben a két megtalált pont között átlagosan a legrövidebb távot autózza a mintegy fél megyényi területen. Ez így első hallásra is már közelebb hozta az off-road szellemét a GPS-guruk és térinformatika őrültek kissé belterjes világához, már ami a feladat jellegét illette. Persze a dologhoz azért mindenképpen jól jött némi tapasztalat innen-onnan összelopkodva, nameg egy gépsárkány is ami bírta az árkokon, irtásokon és mélyszántáson keresztbe történő közlekedést.
Így hát a versenyt megelőző napokban komoly csapatépítő tréningen vettem részt a saját szervezésemben. A nagy szervezés eredményeként senki sem csatlakozott, saját kis családi vállalkozásunkhoz, pedig egy egész éjszakás garantált vesekő eltávolító rázkódásban lehetett volna része műtéti beavatkozás és gyógyszeres kezelés nélkül, szinte ingyen a laprugók szponzorálásával.
Mind emellett a fent említett szervező kartárs megmutatta számunkra, hogy hogyan lehet a jól fűtött irodahelységből egy fia kilométer megtétele nélkül, jópofa terepjárós versenyt rendezni csupán a technika ördögeit csokorba gyűjtve és betuszkolni azokat motorház tető alá a vállalkozó kedvű cimborák járművén ./logger/ Ez a kis ketyere ugyanis a jármű mozgását másodpercről másodpercre figyeli és így aztán elég csak un. virtuális KP-kat kihelyezni az adott területen, mert annak érintéséről a célban letöltve memóriáját egyértelmű árulkodásra fogható a szerkezet.

Na de kanyarodjunk vissza a történésekhez azzal, hogy a bázisállomást a szokásos késéssel közelítettük meg ama szombati délutánon. A rajtnál már javában gyülekezett az a tizenegynéhány csapat, aki elhivatottságának érezte az éjszakai kóválygás sportággá fejlesztését. Lassan a nap is kezdte feladni egyre rövidülő szolgálati idejét az égen amikor mi is bekocogtunk az úttörővasút egyik restijébe, ahogy annak idején Rákosi apánk tehette a csillebérci “munkatábor” meglátogatása után. Gyorsan beleszerkesztették a mérnökurak a mi gépünkbe is a spionfiókát és némi késéssel ajtót mutattak a csapatoknak reggel tízig.
Misem vesztegettük az időt a cehh kifizetésével és gyorsan odébbálltunk a GPS mutatta irányba terelve a kocsirudat át a Dunán a Cserhát hegyei felé.

Rutinos vidékiek lévén, akik a Nagyfaluba csak vasalt nadrágban és ünnepnapokon járnak, lekeveredve a Hűvös- völgyből rögtön az Árpád- híd budai oldalán eltévedtünk. De nem baj minden kezdet nehéz, gondoltuk és töretlen önbizalommal, hogy többet velünk ez nem fordul elő folytattuk utunkat. Így volt ez egészen a Nyugatiig, ahol a nagy izgalomban újabb eltévelyedéssel az M3-as helyett a Keletinél találtuk magunkat. Hát ez már nekem is sok volt, de mivel egyenlőre a navigátori szék volt az enyém, ezért inkább hallgattam. Különbenis az egész amiatt a rohadt pesti közlekedés miatt van, miért nem tud az a néhány autópálya mindjárt a hídnál kezdődni és akkor sokkal nehezebb lenne még a külföldi átutazónak is eltévednie, ha mondjuk az a szerencsétlen Ukrajnába, Szerbiába, Romániába, vagy más hasonlóan nívós helyre kívánkozik.

Miután nagy nehezen kikecmeregtünk szeretett fővárosunk szmogrengetegéből nekiláttunk feléleszteni a saját kis technikánkat, ami egy kis kézi GPS vevőből és egy laptopból állt. Az első pont nem mesze, valahol Fót után egy faluszélen volt bejelölve viszonylag könnyen megközelíthető helyen, csak minekünk kellett mindjárt az összes terepfokozatot bekapcsolni, hogy odajussunk, mert egy kicsit túlszaladtunk a leágazáson, márpedig egy vérbeli off-roados vissza nem fordul. Persze a pontot érintve már mi is a falu jól kitaposott mellékutcáját használtuk az árokmászás helyett, ezzel némi időt megtakarítva. A következő kiszemelt pont szinte az orrunk előtt volt, csak egy villanyvasút választott el bennünket tőle, nameg az erdőkerülő, akivel útközben találkoztunk. Miután megnyugtattuk, hogy mi csak bemérünk egy tereppontot és utána megyünk is nem zavarva a vadászokat, aki a közelben lesnek. Persze a pont közelében a szélrózsa minden irányából érkeztek már a versenyzők a zsákmányra startolva, ezzel is elősegítve a vadászok ma esti eredményességét.
Mi sem vesztegettük itt sokáig az időt, már csak azért sem, mert közben az erdőkerülő is utánunk fordult a kíváncsiságtól vezérelve. A következő pontfogás már egészen komoly, megtervezett útvonalon való autózás eredménye volt, így az azután következő is ami egy falu melletti bányában volt és még véletlenül sem lehetett elmenni mellette ez az egy út lévén a közelben. Nem úgy az ezutáni pontocska, ami csak néhányszáz méterre volt innen légvonalban, de el választott bennünket tőle egy meredek bányafal és egy sűrű bozótos. Nem vígasztaltak bennünket a polgárőrök sem miután megállítottak bennünket, mi cserébe kifaggattuk őket a helyi földúthálózat felől, a vége kb. tíz kilométeres kitérő volt ezért a nyomorult bájtocskáért a memóriába.

Elérkezett az idő, hogy végre egy duplaszorzós tavalyról kint felejtett KP-t is beszedjünk, mert ennek a közelében jártunk ekkor. Itt próbált beleszólni először egy külső tényező a játékba, akivel először alkut kellett kötni a továbbiakra való tekintettel, az illető neve: lelkiismeret. Az ok pedig a művelt szántóföldeken való keresztbe-kasul közlekedés, ami ugyebár az eredményesség egyik fő sarokpontja a jelen szabályok szerint. Tehát az alku úgy szólt, hogy igyekeztünk az ilyen helyeken a szántó szélén maradni és a lehetőségekhez képest a sarjadó vetésben nem autózni, bár ezt a rendezőség nem írta elő nekünk és onnan a hifi torony mellől nem is tudta volna kontrolálni.

Sajna a következő pontérintésnél a bónuszpont nem lett a miénk, mert a szúróbélyegzőt már valaki levadászta előlünk, de nem sokkal odébb egy garantált bónusz várt, ha olvashatóan leautózunk egy szöveget a töksötétben egy mezőn. Ezt a mutatványt be is vállaltuk, bár ha valaki közben bennünket figyelt, ugyancsak főhetett a feje, hogy mi a francot rutinozunk az éjszakában egy töksima mezőn, ahol se bólya, se járdaszegély. Kíváncsian vártuk a célba futás után, hogy mit sikerült firkálnunk ekkor a képernyőre.

A következő pontok még derengtek a múlt téli versenyből, de enélkül is szépen, irányautózással érintettük őket, mint például azt a magaslest amin még felismerni véltük a most duplaszorzósnak számító tavalyi bélyegzőt. Igaz a begyűjtése komoly bozótmunkát igényelt, mert a magasles időközben az enyészeté lett és a darabjai a csipkebokrokra rádőlve igyekeztek a talaj felé.

Miután néhány múlandó karcolással kihorgásztuk a trófeát a les egy darabjával, már haladtunk is tovább a következő pontok felé. Néhány gyors érintés után egy alig száz méterre lévő ám annál nagyobb fejtörést okozó kontrollpont lebeget a völgy felett. Az út ugyanis pont a hegygerincen vitt el bennünket a helyszín mellett mintegy ötven méterrel magasabban. Némi tanakodás után úgy döntöttem, hogy bevállaljuk az írtásos, siratófalon való leereszkedést, amúgy toronyiránt. A vége egy jó kis csörlőzés lett, mert sikerült egy kb fél méter magasan kiálló fatuskóban elakadnunk úgy hogy se előre se hátra. A dolgunkat nehezítette, hogy a tuskót alulról támasztotta egy még annál is magasabb kb. három mázsás szikla. Szerencsére a közelben tanyázott egy kisseb facsoport, amelyhez a csörlőkötelet ki tudtuk kötni és a kocsit nagy recsegéssel áttéptük vele az akadályon.
A következő helyszínre ismét nagy sebességgel startoltunk rá, mivel az a hegy két duplaszorzós Kp-t rejtett egymáshoz egészen közel. Első neki futásra sajnos nem jutottunk 200 méternél közelebb egyik ponthoz sem, mert egy erdős hegyoldal elállta utunkat, tehát meg kellett kerülni a hegyet. Végre megtaláltuk a bejáratot a kincshez, azonban a haladási irányunkból már gyanús fények pásztázták velünk szemben az erdőt. Sajna rövidesen feltűnt a horizonton a fényforrás gazdájaként szolgáló pick-up és a benne terpeszkedő személyzet kaján vigyorral nyugtázta hogy, "erről a sütiről hapsikáim lecsúsztatok". Gyorsan megfordítottuk a szekeret a csipesz közelében a maradék egypontos virtuális érintés kedvéért és vágtáztunk a szomszédos prédáér, mert arra még talán előbb sikerül lecsapni mint alkalmi vetélytársainknak. Hát ezt megint megettük, kb 5 méterre kotortam a területet a zseblámpával amikor az egyik malaclopó kocsin utazó levadászta a csipeszt az orrom elől. Na ez már nekem is sok volt, gyorsan csináltam egy curük-köt a kocsival és ellenkező irányba távoztunk újabb, érintetlen vadászmezők felkutatását célozva. A következő dupla kihelyezésű pont is gyanúsan közel volt egymáshoz, de mivel mi "a terepjáróval" voltunk, gondoltuk a kettő közötti néhányszáz métert toronyiránt tesszük meg. Először majd 3 kilcsit autóztunk egy vetés előtti szántóföldön keresztbe, majd átkeltünk egy kiszáradt patakmedren és már oda is értünk az első pontra. A másodikhoz egy távvezeték alatt átvágva 300 métert kellett volna megtenni. Neki is ugrottunk az első siratónak nagy lendülettel iszonyú fatuskókon átküzdve a gépet, míg végül feljutottunk a gerincre. Ekkor azonban még 200 méter és még egy völgy választott el bennünket, de ez már 3 méter magas növényzettel benőve. Nagy káromkodás és sűrű fogcsikorgatás közepette eresztettem vissza a gépet a kiindulási oldalra a tuskók között, állandó defektveszéllyel dacolva. Közben megfogadtam, hogy többet ilyet nem játszunk. A végeredmény újabb 6 kilométeres kerülő az időközben szintén előlünk levadászott csipeszért.
Az ezután kiszemelt területen egy könnyű egypontos virtuális pontfogás volt a feladat a térképünk szerint sík területen, odaérve a gyanú beigazolódott mert a kijelölt hely egy friss vetés közepében volt a rendezők kissé meggondolatlan húzásának köszönhetően. Néhány könnyebb pontfogás és néhány kilcsi szántásba autózás után egy gyors pontfogást követve erősen sodrósra vette a figurát a gép, először csak a szántás dőlésének tudtuk be a dolgot éjszaka lévén nem érzékelve a lejtésszögeket. Aztán egy idő után már megelégeltem a dolgot és nagy “boldogsággal” nyugtáztam a defekt tényét. Máig sem tudom, hogy, hogy lehet épp egy szántásba defektet kapni annyi sokkal veszélyesebb hely után. A lényeg viszont, hogy ezt az abroncsot sikerült eldobhatósra gyalogolni. Persze jól felkészült csapat lévén csak az emelőszár maradt otthon, úgyhogy lehetett kocsi alá bújósdit játszani kellemesen sáros és kissé deres fűben. A következőnek kiszemelt terület ismételten közeli pontfogást tartogatott, legalábbis térképen. Miután az elsőt becserkésztük ami egy erdészeti falerakónál volt indultunk is volna tovább, de egy jól körülárkolt sorompó állta utunkat. Ez a ráközelítés egy külön szivatás volt a maga nemében egy ágas-bogas vaddisznótanya közepén kirakott és közben már levadászott KP-képében. Ráadásul a terület valaha gyakorlótér lehetet, mert tele volt alattomosan megbúvó fedezékekkel és lőállásokkal a méteres gazban. Lassan nekiállt hajnalodni és mi még mindig valahol Rétság közelében túrtuk az erdőt, mellesleg megjegyzem ez a környék legszivatósabb része a sok kerítés, zsákutca és egyéb akadály miatt.

Egy tankolás erejéig begurultunk a "városba" és utána megpróbáltunk immár a cél felé folytatni a keresgélést. Mostantól már nem kellett fárasztani magunkat a csipeszkeresgéléssel, mert a szembeszisztémával gyűjtögető csapatok már a nyomokból is jól láthatóan felderítették a környéket.

Tehát az időbeosztással és az útvonal tervezéssel foglalkoztunk innentől már a kétes kimenetelű akadálymászással szemben. Természetesen azért így is komoly kerülgetésre bíztatott bennünket néhány legújabb kori kerítés és mondjuk az a Váci elkerülő amit a mi kis térképünk még nem tudott mire vélni.

A Vác szélénél levő kőbányához már rutinos pontkeresőként világosban érkeztünk meg és ismerve a múlt télen kirakott és erősen cumiztató pont elhelyezkedését, ezt gyorsan "beloggoltuk". Még néhány könnyű prédának számító pontfogás és már igyekeztünk vissza az aszfaltcsík felé, ami a célhoz vezető majd 50 kilométert jelentette. A 2A- főúton már kezdtek úrrá lenni rajtunk az álomkór tünetei. Biztos csak emiatt történhetett, hogy az M3-asról letérve ismét eltévedtünk a fentebb említett számtalan okokból, de semmiképp sem a mi hibánkból. Tehát a hóttsáros kocsinkkal végigvágtáztunk a Városligeten az Andrássy úton, a Lánchídon, az Alagúton és így tovább, igaz kicsit úgy éreztük magunkat közben, mint a paraszt aki a gumicsizmában rátévedt a perzsaszőnyegre.

Mindezek ellenére még bő negyedórával a célzárás előtt beérkeztünk a célba és átadtuk magunkat a rendezők akaratának.
A majd kétórás tanakodás és szüntelen ásítozás várt még ránk az utolsó ítélet kihirdetéséig, de ezt legalább már a richter-skála szerint is stabil talajon kellett végig ülni sajgó hátsórészünkkel. Az eredmény számunkra is meglepően jól alakult, beigazolva azt a tényt, hogy a terepjárózást egyenrangú szintre emelve a GPS navigációval igazán izgalmas és az off-road tábor számára is vonzó versenyeket lehet rendezni.

Görbicz Lajos